Eljött valaki a
csend partjára
üvölteni: Végre!
Megkapta a semmit
a mindenért cserébe.
Egyszer ismeretlen távolba vágyom,
Máskor megriaszt egy álom,
Hogy a hang, hogy a
csend, hogy a fény, hogy a tűz
Már nem vigyáz e cseppnyi földre,
S el kell mennünk mindörökre.
Hiányzik a
csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.
A
csend hallható. Hallgatom a
csendet.
Az egyedüllét
csendje olyan, mint a
csend a víz alatt. Mintha mélyen a felszín alatt úszna az ember, fülében csak a vére dobol, és néha, ha megcsörren a telefon, kiemelkedhet végre levegőért. De minél ritkábban csörren meg, annál ritkábban jut levegőhöz. Ezt a súlyos csöndet nem oldja sem rádió, sem tévé hangja, csak egy másik hús–vér ember közelsége hozhat megkönnyebbülést.
A bánat, mint egy nagy óceán. Mély, sötét és nagyobb mindannyiunknál. A fájdalom pedig, mint egy tolvaj az éjszakában...
csendes, kitartó, igazságtalan... egyre fogy a hittől, az időtől és a szeretettől.
Amikor a vízre hó hull:
csendre
csend esik.
Csendben pihentem, és éreztem, ahogy a nyugalom magához ölel. Egyedül voltam, de nem magányosan. Akkor jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Az egyedüllét érzése valami hiányából fakad az életemben; azt jelentette, szükségem van valamire vagy valakire ahhoz, hogy teljes legyek.
Erkölcsi kötelessége az embernek, hogy vállalja a tetteit meg a szavait is, sőt, a
csendjeit is, hisz a
csend eljut az égbe, Isten fülébe...
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a
csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó simogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a múltat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Bármennyi dolgod legyen is, mindig legyen időd, hogy
csendben leülj, és elnézd, hogyan billeg a szélben a falevél.
A szív üzenete nem a dobbanás, hanem a dobbanások közti időtlen
csend.
A
csend nagyon tiszta dolog. Áldott. Közelebb hozza egymáshoz az embereket, mert csak azok tudnak egymás mellett
csendben ülni, akik közt teljes az összhang. Ez az élet nagy ellentmondása.
Azt hallottam, a bánat olyan, mint egy állat: saját élete van, és mi az ő kegyelmében vagyunk. Nem tudom, így van-e. A bánat a világ csendje. Olyan, mint a
csendes eső, ami soha nem áll el. Azt mondják, a bánat megváltoztat. Tudom, hogy megváltoztat. De mivé?
Hiányzik a
csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.
Fekete István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése