Amikor
a szerelmed nem csupán egy vágy a másik iránt, nem csak egy szükség;
amikor szereteted adáson alapul, és nem egy koldus, hanem egy császár
szerelme; amikor szerelmed nem követel cserébe semmit, és kész arra,
hogy pusztán az adás öröméért adjon - akkor add még hozzá ehhez a
meditációt, és a tiszta, valódi illat megjelenik. Ez az együttérzés. Az
együttérzés fölött semmi nem áll.
2012. április 17., kedd
Tatiosz: A fény és árnyoldala
A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap
fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe
burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a
nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag
hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán
megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely
túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű,
elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a
semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy
felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó
fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a
féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást,
és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit,
fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)